Szóval ma nem egy napomat fogom leírni, mint általában szoktam. Ma szentimentális hangulatom van, így inkább azt szeretném leírni, hogy mit érzek Kenyával és Magyarországgal kapcsolatban. Természetesen ezek a mostani érzéseim, amik még változhatnak az idők folyamán.

Kezdeném azzal, hogy mi vezérelt minket, hogy eljöjjünk otthonról. Magyarországon volt, egy szép nagy kertes házunk, két autónk, nekem volt állásom, a páromnak pedig saját vállalkozása. Ez így leírva gyönyörűnek tűnik, de mindez csak látszat, hiszen szinte mindenünk a banké volt. Ha volt, valami kis félretett pénzed tuti bevezettek valami adót, ami elvitte. A rezsi költsége az egeket csapkodja, szóval nem nagyon volt jövő képünk. Persze örültünk, hogy mindezt el tudtuk érni eddig, illetve, hogy nekem volt állandó fizum és egy munkahelyem.

Az állásomról sok jót nem tudok mondani, 5 év folyamatos szívatás. Amikor az éves értékeléseden olyan dolgokat hoznak fel, amiről tudod, hogy a főnököd nem tudhat róla, mert maximum a másik kollegáddal osztottad meg (de ugye jól működik a hálózat, ha szívatásról van szó). Amikor van két főnököd, akik közül az egyik külsős, a másik belsős ember, de később csinálta meg a szakvizsgáját, mint én, nem ért a területemhez, minden munkát passzol, és az úristennőnek érzi magát, hogy tiszteljem vagy nézzem valamibe. Amikor jutalmat osztanak, akkor te nem kapsz, holott neked a legjobb a statisztikád. Nem az anyagi oldalán van a hangsúly, hanem azon, hogyan viselkednek veled. Ahogy hallom még most ők vannak megsértődve, mert szerencsére úgy alakult az életem, hogy nem kellett műteni és felmondásom után elmentem nyaralni. Nevetséges. Konkrétan erre a helyre minden nap gyomor ideggel, kombinált undorral mentem be dolgozni. Az osztályunkon egy, vagyis most már két olyan embert tudok említeni, aki mind emberileg, mind szakmailag korrekten felkészültek. A többiekről inkább nem beszélnék, úgyis tudják, hogy róluk van szó. A többi nem osztályunkon dolgozó kollegámról csak jókat tudok mondani, ezek közül kiemelném hű társamat a perekben Lánczi Gyurit. A legnagyobb bókot az utolsó napon kaptam a másik osztályon dolgozó kolleganőmtől, vagyis azt, hogy jogászban még nem látott ilyen jó fej embert, és maradjak ilyen. Természetesen a felmondásomat sem könnyítették meg, a főnököm azt mondta, akkor mehetek, ha találtak valaki mást a helyemre, vagy kitöltöttem az időt, ő nem enged el semmit. Persze tudta, hogy a felmondási időm és a kezdési időpont keresztezte egymást, így ez megint a szívatás számlájára írható. Csak megjegyezném, hogy a mai napig nem vettek fel senkit, amin azért nem csodálkozom. A fizu a béka segge alatt, az osztályon belüli szervezet pedig egy tragédia. Remélem, olvassák, mert bár eljöttem, de tudom, hogy még mindig fikáznak a háttérben, és szívják a fogukat, hogy én itt lehetek.

Ezelőtt a munkahelyem előtt egy nagy biztosítónál dolgoztam. Nem volt ennyi fizum, de imádtam ott dolgozni. Jó fej volt a főnököm, meg lehetett vele mindent beszélni, értékelte, hogy dolgozom, túlórázom, cserébe támogatta, hogy kezdjek el cégen belül fejlődni, és neveljenek ki belőlem egy vezetőt. Tényleg kölcsönösen mindenben támogattuk egymást a főnökömmel és a kollegáimmal is. Ez volt számomra életem legjobb munkahelye. Köszönet érte Csabának, Katikának, Szabolcsnak, a lányoknak és fiúknak is.

A párom vállalkozása a búvárkodáshoz kötődik. Nagyon sokáig szuperül ment az üzlet, azonban két volt cégtársának, és a bónusz brigádszerű oldalaknak köszönhetően, ez teljesen minimálisra csökkent. Persze az sem segített, hogy nincs tengerünk. Magyarországon, mint a legmagasabb szintű búvároktatónak semmi lehetőse sem volt, hogy ebből éljen tovább egy normális színvonalon.

Mindezek fényében januárban elhatároztuk, hogy elmegyünk az országból. Gyorsan ki is küldte több helyre, főleg a kelet ázsiai részre. A Fülöp-szigetekről érkezett válasz volt, ami a legszimpatikusabbnak tűnt. Oda kerestek búvárbázis vezetőt. A fizu, minimálissal alacsonyabb lett, mint itt Kenyába, a jutalék magasabb lett volna, viszont szállás és kaja nem volt benne. Elmondta a párom, hogy az angolon van még mit csiszolni, erre az volt a válasz, hogy több hónapod lesz belejönni, csak gyere. Azt gondoltuk, hogy oké, próbáljuk meg. A Fülöp szigeteki főnök viszont ragaszkodott ahhoz, hogy Andris menjen ki megnézni. Mondta a párom, hogy jó, de most hirtelen nincs 250eft-unk kifizetni. Erre a csávó visszaírt, hogy nem érdekli, fizeti a háromnegyedét, de jöjjön ki. Így vártuk a májust, hogy a párom kimenjen és meg megműtessem, magam a tavalyi motorbalesetemből kivegyék a fémet.

Mivel Magyarországon nem igazán nagy a búvártársadalom, és a páromnak sok ismerőse van, így történt, hogy beszélt Emesével. Nála voltak az András maszkjai és szerette volna visszakapni őket. Beszélgetésbe bonyolódta, ahol Emese megtudta, hogy megyünk külföldre. Ő ajánlotta fel, hogy mi lenne, ha Kenyába jönnénk. Kb. egy este alatt megbeszéltük és eldöntöttük, hogy oké akkor legyen Kenya. Így kerültünk mi ide. Természetesen mindent lezártunk otthon, eladtuk-elcseréltük a lakást, az autókat, az ingóságainkat,amiket  cserével megszerzett másik lakásba nem tudtunk vinni, kiléptem a munkahelyemről és vártunk.

Kenyáról nem sok infónk volt, annyit tudtunk, hogy Afrikában van. Sokat gondolkodtunk azon, hogy milyen lehet, van-e rossz érzésünk ezzel kapcsolatban, de nem szerencsére nem volt. Persze a drága szülők is jobban örültek, hogy „csak” Kenyába megyünk és nem a világ másik végére. Nekem, mint nőnek több apró, elenyésző félelmem is volt. Vajon milyenek a higiéniai körülmények, vajon milyenek a fekete emberek stb.

Most, hogy itt vagyunk, már tudok erről írni. Az első nap furcsa volt, hogy sötét bőrű emberekkel vagyunk körülvéve, de kb. ez a harmadik napra olyan természetes lett, mint levegőt venni. A kenyai emberek nagyon szeretik a humort, különösen a párom humorát. Mivel az arabok is imádták őt, ezért gondoltam, hogy nekik is be fog jönni. A cégnél a fiúk nagyon kedvesen fogadtak minket. Látták, hogy András nagyon szeret viccelődni, így most már lesik, hogy vajon a nagy fehér ember mikor szól be valamit. Itt a Wasinni bázison van két lány szakács, Mwanakombó, és Mwanjabo. Hát valami tündéri teremtmények, mosolyognak, viccelődnek, érdeklődnek, segítenek, tanulnak magyarul. Imádjuk őket. Ha van vendég természetesen ezeket a dolgokat nem csinálják előttük, velünk.

A városokról általánosságban azt tudom mondani, hogy koszosak. Az emberek viszont nem. Itt nagy divat, hogy a férfiak ingben járnak. Sajna ez az ing, nem az a 100%-os pamut, hanem inkább a műszálas fajta. Itt ezt tudják megfizetni az emberek. A nők is szépen felöltözve járkálnak, és nekik elengedhetetlen felszerelésük a kendő. A női vékony színes cuccokat kangának hívják, a fiúkét kikojnak. Még nem vettem ilyet, de már tervezem. Nem láttam még teljesen lepukkant embert a városban. Persze a nyomortelepek ez alól kivételek.

Az egyik félelem, a kosszal és a fertőzésekkel volt kapcsolatos. Annak ellenére, hogy beoltottatok magunkat, mindenféle ellen, még azért tartottam. Van egy két alapszabály itt Kenyában, amit a kajáknál érdemes betartani, ilyen például, hogy amit nem tudsz felforralni, ne edd meg, amit nem tudsz meghámozni szintén ne edd meg. Idáig azt kell, hogy mondjam, szerencsére semmi bajunk nincs kajától. A másik félelmünk a malária volt. Engem imádnak a szúnyogok, ha egy darab van a szobában az megcsíp 5 helyen. Természetesen most is tele vagyok csípésekkel. A maláriáról megtudtuk, hogy ha lázas leszel irány az orvos. Ott tudnak adni vakcinát, ami elmulasztja. Ettől függetlenül mi a megelőzés hívei vagyunk, ezért esténként gin tonikozunkJ