Tegnap átköltöztünk egy másik szobába, ahol van fürdőszoba, bár víz nincs. Azért nincs, mert most zajlik a közös fürdőszoba felújítása, és csak egy főcsap van, így ha itt elzárod, akkor mindenhol. Most jelenleg vödrökből zuhanyozunk. Akik csinálják, a felújítást munkások egész nap itt vannak a szigeten. Elmondásuk szerint nagyon élvezik az itt létet, kapnak háromszor kaját, van kis sátruk és nem cseszegetjük őket. Egész nap csendes munkát végeznek (már amit lehet csendesen végezni egy fürdőszoba felújítás közben), ez alól természetesen kivétel reggel 7 óra. Akkor megy a kalapálás, dörömbölés. Szóval reggel erre keltünk, meg, hogy a szokottnál hangosabban szól a zene. Mi azt hittük, hogy a munkások hallgatják a rádiót. De, nem. Kiderült, hogy a tőlünk 500 méterre levő faluban esküvő van. És nem is egy, hanem kettő.Mint írtam itt muszlimok laknak. A két szakácsnőnk felajánlotta, hogy átvisz minket a faluba. Persze egyből kaptunk az alkalmon, és átmentünk Emesével. Ide nem lehet, csak úgy átsétálni, előtt fel kellett öltöznünk. Ez azt jelenti, hogy a lábunk, vállunk és fejünket takarnia kellett két nagy kendőnek. Két félét használnak, az egyik a kikoj, amin nincsenek nagy minták, két-három színből áll. A másik a kanga, amit a nők szoktak használni, mivel díszes, virágos. Ezt általában úgy árulják, hogy két ugyanolyan, mint van az anyagon, ezt félbevágják, és az egyik megy felülre, a másik alulra. Szóval a kincstári leltárból átmenetileg vételeztünk két ilyet, magunkra kaptuk és mentünk át. Még nem voltam szuahéli faluban, így kíváncsi voltam.

Teljes díszben esküvőre készülve

A falut konkrétan egy fa kapu választja el tőlünk, ami állandóan nyitva van. A kapun belépve, az iskola volt, ahol a gyerekek éppen tanultak. A faluban szinte mindenhol vályogszerű házak vannak, illetve olyanok is  megtalálhatóak, amik korall téglákból épültek. a kis keskeny utcákon átmenve, és a zenét követve eljutottunk a helyre ahol az asszonyok voltak. A helyi nők ültek egy nagy sátor alatt és vidáman nyújtották a tésztát. Közben a zenepult mellett a többi asszony táncolt és közben keverte a további masszának valót. Nagyon jó volt nézni, hogy a nők ülnek, énekelnek, jól érzik magukat és közösen szép színes kangákban dolgoznak. Természetesen nem lehetett fotózni, de sunyiba így is csináltam képeket. A két konyhás lányunk körbevezetett minket, bevitt egy házba, ahol megismertük az örömanyát, illetve a mennyasszonyok testvéreit. Utána bementünk egy szobába, ami nem tudom kié lehetett, de ott volt szőnyeg, és ez nagy szám ott. Szőnyegre lehuppantunk, hoztak nekünk üdítőt, illetve abból a tésztából kóstolót, amit gyúrtak, csak kisütve. Ezt igazából a magyar fánkhoz tudnám hasonlítani, de mivel Kenyában vagyunk, ezért természetesen kókusz is volt benne. Hoztak még helyi muffint, kekszet. Azt tudni kell rólunk, hogy ők muzulmánok és ezáltal az arab kultúrát követik. Itt bal kézzel nagy tiszteletlenség enni, mivel szerintük azzal a kézzel töröljük ki a fenekünket. Nem akartam belemenni, hogy szerintem nem mindenki, ezért elfogadtam az a tényt, hogy illetlenség bal kézzel enni, és inni. Kérdeztük, hogy mi lesz a menü az esküvőn. Mint kiderült, ez a fánkszerű cucc, illetve rizs összekeverve zöldséggel, hússal, egy kis szafttal. Azt is megtudtuk, hogy itt ennek nincs, jelentősége mit esznek, az a fontos, hogy táncoljanak, együtt legyen, élvezzék a napot. Szerencsére a mi esküvőnk is ilyen voltJ 

A szép színes ruhákba öltözött asszonyok tésztát gyúrnak.

 Persze mindenki belesett hozzánk, hogy kik is vagyunk. Ebben a házban kb. 6 szoba van. A háznak van teteje, de nincs bent plafon, csak falakkal van körülvéve a szoba. Azon gondolkodtam, hogy sokkal szegényebbek, mint mi, sokkal kevesebb privát szférájuk van, mint nekünk mégis milyen boldogok, és mennyire összetartóak. Ehhez képest mi, hol vagyunk. Észrevettük, hogy férfiak nincsenek a faluba. Ennek az az oka, hogy a felkészülés napján férfiak nem lehetnek a faluba, csak este jöhetnek, amikor már a mennyasszonyok is ott vannak. A mennyasszonyok Mombasába voltak ott festenek rájuk hennát.

Mivel ez a kanga eléggé meleg, főleg, hogy volt vagy 35 fok, ezért kimentünk a szobából. A szakács lányok leültettek minket az asszonyok közé, ahol elénk toltak egy kis tésztát, és kezdhettünk mi is gyúrni. Közben a kanga folyamatosan csúszott le a fejemről. Ezt egy öreg néni nem igazán nézte jó, odajött és megkötözte a kendőmet, aztán persze Emeséét is. Közben gyúrtunk és megpróbáltunk úgy fotókat csinálni mintha egymást fényképeznénk. Közben folyamatosan figyelték a kézmozdulatainkat, hogy mennyire szakszerű ez az egész. Ők nem tudták, hogy anyukáink folyamatosan neveltek minket, és azt se tudták, hogy én egykor még szakács iskolába jártam. Így minden elismerést begyűjtöttünk, és indultunk haza. Ilyenkor illik az örömanyától és a testvérektől elköszönni ezért mi is így tettünk. Miközben mentünk a ház felé, elkészítettem életem egyik legjobb fotóját. A fotón Mwanajabou az egyik szakács lány látható, aki ücsörgött egy fal mellett. Nagyon szeretjük ezt a képet. Szóval elbúcsúztunk, közben még elkaptak minket egy furcsa kézfogásos tánc erejéig. Persze röhögtek a mozgásunkon, de ez nem baj, mert élveztük. Mivel üres kézzel érkeztünk, ezért megígértük, hogy küldünk nászajándékot. Örültek neki, hogy ilyen figyelmesek vagyunk.

Idős néni igazgatja a kangámat

Nagyon élveztem egy a kis látogatást a szuahéli esküvőre, mivel még nem voltam ilyenen. Kiderült, hogy ők nem néznek ki minket, örülnek a más bőrszínűeknek, kultúrájú embereknek. Egy percig sem éreztették velünk, hogy fehérek vagyunk, vagy, hogy mit keresünk ott. Imádtam ott lenni, teljesen feltöltődve, boldogan érkeztem vissza a bázisra.

A kedvenc képem (Mwanajabou)

Délután leltároztunk egy kicsit, a szuvenír shop volt a következő célpont. A konyhán és a búvárfelszereléseken már túl vagyunk. Közben elhatároztuk, hogy elmegyünk a dingivel a sziget másik végébe. Ott van a Coral Garden. Itt a szigeten a szuahéli muszlim kultúra található, és ők a Kivumba nyelven beszélnek. Wasnin két falu van. Az egyik, ami közel van hozzánk és ahol délelőtt voltunk esküvőn. A másik falu a sziget másik végén található, itt van a Coral Garden is. Csónakba szálltunk, persze mivel az út a falun át vezet, ezért vittem a kis színes kangámat. A csónak körül nagy volt az izgalom, mivel a bázis fiú tagjai max. 10 cm-es halakból kb. 20 kilót kifogtak, illetve tintahalakat.

A zsákmány

A Coral Garden úgy jött létre, hogy 1993 körül a nők egy csoportja elhatározta, hogy az életminőségük javítása érdekében üzletbe fognak. Az üzlet alapítói kosarakat, kalapokat és egyéb tárgyakat készítettek eladásra. Majd számos szervezet segítségével megszületett a Coral Garden Boardwalk, ami gyakorlatilag egy fapalló az ősi fosszilis korall sziklák között tekeredve, a széles dagály sávban, amit a mangrove mocsár borít. Ez az egyedülálló ökoszisztéma otthont és fészket ad megannyi költöző madárnak. A bevételből a helyi közösséget támogatja, ebből iskoláztatják a falubeli gyerekeket, javítják a fapallókat, és a lányok továbbtanulásait támogatják.  

Beérve a kertbe, leesett az állunk. Itt kiálló korallok voltak mindenhol, a jellegzetes mangrove fákkal. Végig jártuk az egészet. A férjem úgy rápörgött a témára, mint aki éppen bespeedezett. Minden kis apró dolgot meg akart örökíteni. Elismerem nagyon jó képek csinált. A mangrove fák, hosszúkás termést növeszt, majd ha megérett, akkor lepottyan, így fent tartva, hogy sok fa nőjön. Érdekes volt, hogy még a bázis emberei se látták víz alatt ezt a részt, nekünk szerencsénk volt, hogy az első látogatásunkra ilyen látvány fogadott. Dolgunk végeztével haza indultunk.

A Coral Garden

Hazaértünk, megbeszéltük, hogy milyen kalandok is értek minket, amikor a partunkról nagy éneklés hallatszott. Megjött a mennyasszony. Az a szokás, hogy a lányok egy nagy kendő alatt kísérik be a mennyasszonyt a faluba, éneklés közben. A mennyasszony nagyon szép volt, gyönyörű volt a kendője, és a hennája is.

Már nagyon éhesek voltunk, ezért már alig vártuk a vacsit. A lányok megleptek minket, mivel a délután kifogott tintahal tálalták fel. Sikerült nekik nagyon puhára megcsinálniuk, aminek a lányok szerint az a titka, hogy több órára citromlébe kell áztatni a zsákmányt. Hozzá volt még sült krumpli, tejfölös hagymás szósz, saláta. Hiányoltuk a délutáni halacskát, ezért a lányok gyorsan sütöttek nekünk gyorsan. Egyéként a közösség, falubeliek, itt annyira támogatják egymást, hogy a sok halat igazságosan elosztották egymás között.

A lányok vacsi után meghívtak minket, a mulatságra, amire nem mentünk, mert eléggé kimerültünk. Mivel holnap is tart még az esküvő ezért inkább arra voksoltunk, hogy holnap este mennénk át. Elküldtük a nászajándékot a pároknak, amit közösen választottunk ki a lányokkal. Teljesen oda voltak értük, náluk ez nagy ajándék, főleg, hogy volt a kangáknak egy kis arabos beütése. Azt hiszem, mozgalmas napon vagyunk túl, remélem még sok élmény vár ránk.

A Facebookon több képet is megtudsz nézni kalandjainkról, csatlakozz hozzánk.

Eredeti cikkünket itt tudod elolvasni: http://www.kajak-kite-buvarkodas-kenyaban.hu/tyimpiszuaheli-eskuvo-es-a-corall-garden/

Nos, a szigetről és annak közművekről a férjem már írt, én ezt kihagyom. Az írást megtaláljátok az www.andrisbekenyazik.blog.hu oldalon. A kedvenc részem a bázison, a hatalmas makuti tető alatt húzódó kb. 100 négyzetméteres étterem rész, bár. Most is itt ücsörgünk éppen, és Mwanajabu, akit nagyon szeretünk és éppen nem érti, hogy mit keres a neve a mondatomban.

Szóval megérkezésünk követően elmentünk merülni ide a bázis elé. Velünk jött Billy és Mdalu. Billyről már írtam, hogy ő az egyik alkalmazott és tulajka illetve ő vezette eddig a merüléseket, a másik srác pedig szintén alkalmazott, ő felelős a búvárfelszerelésekért, és a sznoris programot. Ndalu Open Water búvár. A bázison az egyik feladatunk az lesz, hogy kiképezzük divemasterré. Szóval helyben merültünk, összekészítettük a cuccainkat, ahogy a drága jó Course Directorunk ezt tanította. Lesétáltunk a lépcsőn, kis gyaloglás és be a vízbe. Ahogy említettem a tanult módszerrel rajtunk semmi nem fityegett minden a helyén volt, ellenben a vezetőinkkel. Rajtuk minden lógott. Hiába mondod el nekik, hogy ez miért nem jó, vagy nem értik, vagy csak tesznek rá. Kenyában így tanítják a búvárkodást. A merülésünk nem volt mély és mivel még nincs szezon a látótávolság sem volt valami túl jó. Ez azt jelenti, hogy kb. 15 méter. A vezetőink minden kis apró halat, meg állatkák észrevettek és lelkesen mutogatták nekünk. Nagyon sok és sokféle korall van itt, de ezek nem azok a picikék, hanem a szép nagyok. A hely tökéletes makró fotózásra. Emese mesélte, hogy volt egy pár, fotósok voltak, akiket egész héten merültettek a környéken, majd az utolsó nap levitték ide őket. Miután kijöttek a vízből mesélték, hogy ha nekik egész héten itt kellett volna merülniük az lett volna a legjobb. Persze ez egyénenként változó. Laza 45 perces merülés után kijöttünk a vízből, de akkor már megérkezett a dagály, így felvett minket a csónak. Aki merült már velem tudja, hogy nem szeretem a csónakba beszállást, vízből. Nagy nehezen felkapaszkodok, már félig bent vagyok, amikor a drága párom egész konkrétan lendített rajtam egy nagyot, így a vezetőink örömére beestem a csónak közepébe. Persze ez még nem volt elég, mert kijött a férjem is a vízből gyorsan lehúzta az uszonyt, és rendeztünk egy uszonypaskolós játékot. Ez persze megint tetszett a vezetőinknek, és néztek ránk, hogy ezek teljesen elmeroggyantak. A lépcsőn felfelé isteni dolgom volt, ugyanis a bázis fiú tagjai felvitték a cuccomat, nekem annyi volt a dolgom, hogy felmásszak a lépcsőn. Ilyenbe is ritkán volt részem eddig.

Másnap bementünk Shimoniba. Ez a kontinensen van, pont szembe a bázissal a túlparton. A többiek már lementek a kis dingihez (csónak), mikor én megérkeztem. Mondták, hogy menjek. Gondoltam ez azt jelenti, hogy menjek be a combig érő vízbe és huppanjak be. Persze nem így gondolták és elázott a szoknyám. A kb. 10 perces út alatt felvettünk egy búvárt, aki egy halász is volt. Bekúszott a csónakba a kis zsákmányával. Fogott jó pár oktopuszt, és egy langusztát. Mivel látta milyen kíváncsiak vagyunk, ezért a langusztát, ami szép színes volt, kivette a zsákból és fényképezés céljából pózoltatta nekünk.

A parthoz közelebb érve érdekes alakú, formájú fákat láttunk. Elvileg ezeknek a fáknak a kenyai története az, hogy a fák teljesen el voltak ájulva maguktól, hogy milyen szépek, gyönyörűek, mire az istenek megharagudtak rájuk, kitépték őket a földből és fejjel lefelé helyezték vissza. Elvileg azóta ilyen érdekesen nőnek. A neve a Baobab fa. Kicsit hasonló a sztori, mint a görög mitológiában Nárcisz története. Mint megtudtuk, ezeknek a fáknak nincs bioritmusuk, vagyis egyszer csak gondolnak egyet és teljesen kiszámíthatatlan módon elkezdik hullatni a levelüket. Egyébként évgyűrűjük sincs, így a korukat sem tudják megállapítani.

Szóval Shimoniba megérkezve megnéztünk egy szállodát, aki szintén a partnerünk. A szállodának van saját kis kikötő része, ezért, mi egyből odamentünk. Ez a hely is gyönyörű volt. Utána megnéztük a rabszolga barlangot. Sikerült ingyen bejutnunk, mivel elmeséltük, hogy hozunk üzletet, és szerencsére rajtam pont a céges póló volt, így hitelesek voltunk. A rabszolga barlang története az, hogy az 1750-es évektől kezdve ide terelték le a rabszolgákat, majd innen szállították tovább őket, Dél és Közép Afrikába. A barlangban volt egy kis medence rész, elvileg ebből itatták őket. Lépcsőn mentünk le a barlangba, elvileg ugye itt vitték le őket. Megmutatták a láncokat és a különböző kikötözési eszközök nyomait, maradványait. A rabszolga szállítást a Brittek tiltották be 1857-ben. Bentebb mentünk, ahol már teljesen sötét volt. A középső részen voltak a denevérek. Mi nem szeretjük a denevéreket, ezért már nagyon vártuk, hogy menjünk tovább. Az idegenvezető csaj beközli, hogy a következő szekcióba vannak a nagyobb denevérek. Ettől sem lettünk túl boldogok. A végén elértük azt a részt, ahol a rabszolgákat felpakolták a hajókra. Ez egy nyílás volt, ami állítólag régen pont akkora volt, hogy egy hajó beálljon. Itt a tengervíz természetesen befolyik. Most a rés nem tudnék átbújni olyan kicsi. Itt is csináltunk fotókat. Visszaféle megint a denevéreken keresztül kellett vándorolnunk. A barlang nagy belépő részénél felülről sejtelmes fények áradnak be, nagyon jól nézett ki. A végén a lépcső mellett volt egy rész, ahova helyiek jönnek imádkozni, és hoznak adományokat. A belépő ára, gyerekek iskoláztatására, étkeztetésére stb. fordítják. Így természetesen mi is adtunk valamennyi pénzt a kis kirándulásokért. Az, hogy igaz-e a rabszolga barlang története nem tudom, dilemmáztunk ezen, és végül arra jutottunk, hogy akár lehet így is, mivel Kenyában Simone az utolsó parti város, utána már csak Tanzániában lehet kikötni.Az itteni emberek egyébként azt gondolják, hogy mivel fehérek vagyunk és az ő ősei 100 évig rabszolgák voltak, ezért a fehér ember emiatt csak úgy adjon neki pénzt. Ezt nagyon elcseszte valaki, aki erre hivatkozással adott is nekik. 

Mivel fogyóban volt a bűz rudunk vennünk kellett valahol. Ez a város, nem olyan, mint Magyarországon. Kis házak, kis boltok, nincs betonozott út, csak a vörös földút. Találtunk is egy helyet, ahol viszont nem volt Marlboro. Mondták, ha nincs, vegyünk Embassy-t, az még szívható. Kérdeztük, hogy oké, mennyi az ára. Mondtak valami irgalmatlan összeget, többet, mint amennyiért a Marbit vettük. Kérdeztük, hogy ez mégis mitől olyan drága, erre a válasz az volt, hogy ez üdülő övezet. Ja, ez hogy ez az. Persze lealkudtuk és vettünk 5 dobozt. Folytattuk utunkat, meglátogattuk a Kisite nemzeti park helyi irodáját. Itt fogjuk megvenni merülések előtt a belépőket. Teljesen kulturált kis komplexum volt. Egy részt kialakítottak úgy, hogy sokat kell várni, és a vendégek is velünk vannak, akkor ne unatkozzanak, filmet vetítenek a parkról, az ott található érdekességekről. Utána hívtuk a bázison az emberkét, Otist, hogy vigyen vissza minket. Ő is nagyon jó fej, ő az aki a hajókat vezeti. Amíg ő odaért, kisétáltunk a kikötőhöz. Már említettem, hogy nem szeretik, ha fotózzák őket. Mesélték, hogy egy srác próbált videózni itt, de szegényt, majdnem meglincselték. Így erről a részről nincsenek képeink. A kikötő sem olyan, mint amit az ember elképzel. Persze tele van hajókkal, de kicsit lepukkant a móló rész, már amit láttunk belőle. Ugyanis, éppen egy teherautó pakolt ki, de azért egy 15 cm-es helyet hagyott a gyalogosoknak. Azt mondanom sem kell, hogy oldalt nem volt semmilyen korlát, csak több méterre alattunk az óceán. Átjutva ezen a részen egy korlátra támaszkodva (itt már volt) bámultunk. Azt csak később vettünk észre, hogy a korlátot, csak a szent lélek tartotta. Az egyik oldalán volt csak lebetonozva, se közte, se a másik végén nem volt semmi támasz. Közben megérkezett Otis, bepattantunk és jöttünk vissza a kis szigetre.

A bejegyzéseinket, és a bejegyzéshez kapcsolód képeinket, megtudod nézni mostantól a Facebookon is.

Weboldalunk eltudod olvasni az eredeti cikket: http://www.kajak-kite-buvarkodas-kenyaban.hu/tyimpielso-merules-es-a-rabszolga-barlang/

A languszta

A rabszolga barlang

A denevérek távolról

A Baobab fa

Diani Beachen utolsó még nap elintéztünk pár dolgot, így például bevásároltunk, mivel a szigeten nincs bolt. Előtte elmentünk még Atmanhoz, aki az egyik alkalmazott, hogy elhozzuk a céges nyomtatót. Kíváncsi voltam, hogy milyen helyen élnek az itteni emberek. Egy rövid szakasz főút után, egy hosszú földútra tértünk rá. A földút mellett az elején mindenhol fehér emberek házai voltak, gyönyörűen megépítve. Itt elég nagy kátyúk voltak az úton. Kicsit bentebb mentünk, ahol már a helyi emberek házai, kunyhói álltak. Meglepő módon itt az utak sokkal jobbak voltak. Itt több kis pici faluszerű volt. Elértünk Atman falujáig. Atman háza egy korall téglákból épült kis házacska volt. Mint megtudtuk, három lánya van, akik bentlakásos iskolákban tanulnak. A felesége várt minket, aki egy termetes asszonyság volt, ugyanakkor nagyon aranyos és kedves.

Itt Kenyában, ha egy nőre azt mondják „You are big” az igen nagy bókot jelent. Itt a dogo-dogo vagyis a hivatásos éjjeli pillangókon kívül, minden fekete nő kövér, molett. Ezt szeretik az itteni férfiak. Ellenben volt már olyan eset, hogy búvárfelszerelés próbálása közben az egyik alkalmazott azt merte mondani az egyik európai vendégre, hogy nagy darab. Ennek  az lett a következménye, hogy a hölgy fél óráig sírt. Szóval lányok, asszonyok, ha ide jöttök és azt mondják rátok, hogy nagyok vagytok, ez bók, nem elkeseredni. A másik dolog, amit a kenyaiak használnak, hogy mama, papa. Ezt mindenkire nemcsak a szüleikre alkalmazzák. Ha ezt mondják akkor ez a tisztelet jele. Természetesen ebből is volt már félreértés az európai embereknélJ

Szóval Atman felesége körbevezetett minket a házon, ami az erdő, vagyis fás rész közepén állt. A házban volt tévé, áram, víz, szóval összkomfortba nem volt hiányban. Ellenben a ház nagyon szegényesen nézett ki belülről. A főtéren gyerekek fürödtek, asszonyok dolgoztak, ahogy azt a spektrumon látja az ember.

Az indulásunkról, pakolásunkról, és érkezésünkről, már a férjem írt a blogjában a www.andrisbekenyazik.blog.hu oldalon, ezért erről csak pár szót ejtenék. A Kite-unk, amit végig hurcoltunk a fél világon a kocsi tetőtéren kötött ki,  és természetesen megjött az eső is, így az abban tárolt ruháink eláztak. A búvárfelszerelésünk biztonságos helyet kapott, a csomagtartóban. Úgy tűnik ez itt Kenyában nagy kegy. Hosszú aszfalt út után, letértünk egy vörös színű földútra, aminek a végén ott volt a kikötő, szemben a sziget. A város ahova érkeztünk Simone. Ez sokat fog a blognunkba szerepelni, hiszen ide fogunk átjárni vásárolni, itt vesszük fel a sznoris vendégeket. A városban található a rabszolga barlang, amit meg fogunk nézni.

 A sziget sokkal nagyobb volt, mint amekkorának elgondoltuk. A fiúk segítettek lehozni minden cuccunkat, csónakba pattantunk és kb. 10 perces hajó út után meg is érkeztünk. Éppen apály volt, így nem tudtunk közvetlenül a bázis előtt kiszállni, hiszen megfeneklett volna a hajó, ezért távolabb álltunk meg és besétáltunk. A parton két kicsi lány várt minket. Mwanacombó és Mwanajabo. Ők a szakácslányok. A lányok tünemények. A Mwanajabo állandóan vigyorog, már az elejétől kezdve poénkodik és szépen beszél egy-két szót magyarul.

Szóval felmentünk a bázisra. A férjem és én már a kikötőben elszomorodtunk egy kicsit, hogy nem a nyílt óceán felé néz a hely, de így hogy most felértünk, egyáltalán nem is bántuk. Gyönyörű volt a kilátás. Leültünk és bámultunk hosszasan. Sokkal szebb élőben, mint amilyennek elgondoltuk ezt az egészet. A lányok végig vezettek minket a helységeken. Közben megjelent Malejka, vagyis Angyalka.

Malejka egy kölyökkutya. Júniusban hozták ide, mert Diani Beachen a gazdájának nem volt rá szüksége. Mivel itt a kecskék lerágnak minket, ezért jó, a kis kutya, mivel „elzavarja” őket. A kutyus kb. a térdemig ér, és nagyon kis játékos. Éppen tanítjuk, hogy az, hogy harapdál nekünk nem jó játék. Persze nem fáj, de nem rágcsáljon meg. Így legalább valamennyire pótoljuk Nitroxka és Trimixke hiányát….

Bekapcsoltuk a zenét, de ezt a lányok gyorsan ki is kapcsoltatták velünk, mert van a szomszédunkban két falu, ahol muszlimok laknak, és aki már volt ilyen területen az tudja, hogy az imára hívás hangos, és ilyenkor zene nem mehet.

Estére a lányok fenséges vacsorát csináltak nekünk. Egész nap nem ettünk, mert nem voltunk éhesek, azonban 18 óra körül már az asztalt rágcsáltuk kínunkban. A lányok főztek nekünk gombakrém levest, csináltak rizst, grill halat, és salátát is. Minden kaját szuahéli ízek szerint fűszereznek, ami nekem nagyon ízlik.

Este végre olyan ágyban aludhattunk, amit mindketten szeretünk, vagyis két külön matracos ágy. Az átmeneti szobánkban nincs fürdőszoba, így a közös helységet használjuk. Kíváncsian várjuk, hogy mit hoz a jövő, nekünk mindenesetre nagyon tetszik a hely eddig.

Mostantól a facebookon is elérhetsz minket, csatlakozz hozzánk.

Eredeti cikket itt tudod elolvasni:http://www.kajak-kite-buvarkodas-kenyaban.hu/tyimpiutolso-nap-diani-beachen-elso-nap-wasini-szigeten/

Kilátás a szigetről az afrikai kontinensre

Tegnapi kis kitérő után visszakanyarodok Kenyába az óceán partjára.

Dianai Beach gyönyörű hely, engem teljesen lenyűgöz. Vasárnapot írunk, ami azt jelenti, hogy az emberek nem dolgoznak ezen a napon, legalábbis a cégnél. Ezért örültünk az Emese által felvetett lehetőségnek, hogy menjünk le a partra lazulni. Szokásos reggel után össze is szedtük magunkat és lezúztunk a partra. Itt a legjobban és legbiztonságosabban lejutni, hogyha egy szállodán keresztül mész le a partra. Az óceán partja nem meglepő módon végig van építve hotelekkel. Ide természetesen vizuális ellenőrzés (vagyis fehér vagy) után könnyedén leérsz. A parton van a bár rész. A bár úgy néz ki, hogy van egy nagy makuti a tetején. Ez a tetejét, felső részét jelenti az épületnek nádból gyönyörűen összefonva. Körbe rattan, fa fotelek, kényelmes, nagy párnákkal. Mivel még nem voltunk a szigeten, ezért kérdeztük Emesét, hogy a bázison is ilyen nagy ez a makuti rész. Erre meglepő volt a válasza, ilyen csak négyszögletes, és kb. háromszor ekkora. Ledöbbent az állunk, mert ez így is elég nagynak tűnt.

Szóval leértünk a partra és néztük, hogy a két nappal ezelőttihez képest nagy változások történtek. Konkrétan az óceánra gondolok. Apály volt. Nagyon messze visszahúzódott a víz. Nagyon érdekes, hogy itt egy árapálynál akár 5 méteres szintkülönbség is lehet. Gyönyörű látvány volt így is. Lehuppantuk egy kanapéra és csak élveztük a kilátást. Mivel már dél körül járt és még nem ettünk ezért rendeltünk külön kajákat, és vizet. Mi otthon nem nagyon iszunk vizet, amiről tudjuk, hogy hiba. Ezt itt is mindig elfelejtjük, holott a kiszáradás miatt nagyon fontos lenne. Erre mindig egy kósza fejfájás emlékeztet. Kaja után Emesével bementünk az óceánba. Ugye írtam, hogy most láttam először az óceánt, amiből következik az is, hogy nem voltam még benne. Itt már megérkezett a dagály. A víz kellemes 26 fokos lehetett. Természetesen teljesen megmártóztam. Egy búvár nem mehet el úgy víz mellett, hogy nem mártózik meg benne, főleg nem itt Kenyában. Ami érdekes volt, hogy akkora áramlat volt, hogy ha teljes erőből úsztál, akkor talán nem sodort el. A jó kondimnak köszönhetően ezt a mutatványt hamar feladtam és kimentem a partra. Ott még kicsit ücsörögtünk, de mivel megtalált minden árus, ezért, hamar visszamentünk a kis helyünkre. Emese meg akart mutatni nekünk egy hotelt ezért szedtük a kis cuccunkat és átmentünk oda.

Ez a hotel a Szuahéli Beach Hotel. Ő is az egyik partnere a cégnek. A hotel kb. 1 éve nyílt, és azt kell róla tudni, hogy egy magyar tervezte. Elvileg itt a parton él egy magyar mérnök, ő az aki szinte az összes szállodát tervezte a parton. A szálloda 5 csillagos és az ára is. Belépve nincs giccs, pucc, az az igazi letisztult afrikai és arab, vagyis szuahéli stílus jön le. Csodaszép medence rendszerrel van felszerelve. Itt az összes vendég szinte fehér volt. Itt is lementünk a beach részére ejtőzni egy kicsit Érdekes módon azt vettem észre, hogy velem ellentétben a hotelben lakó emberek sem itt sem a másik helyen nem nagyon mennek a vízbe. Mint megtudtam ennek az az oka, hogy akik ilyen drága helyre jönnek nyaralni, azok inkább a medencékben ejtőznek, és az óceánt csak bámulják. Miután pihiztünk itt is egy kicsit egy üccsi társaságában elhatároztuk, hogy felkeressük a helyi korházat.

A látogatásunk oka az volt, hogy ha a vendégekkel, ne talán velünk történne, valami tudjuk hova kell mennünk. Ez Diani Beach Hospital. Itt van egy másik korház is, de az a fekete embereknek van fenntartva. Érdekes dolgot tudtam meg az itteni egészségügyi rendszerről. Mégpedig azt, hogy itt nincsenek olyan nővérek, mint otthon, vagyis, hogy kicserélik az ágyneműt, segítenek. Ez a feladat mind a családtagokra hárul. Nekik kell hozniuk kaját, egy embernek, ezeknek a feladatoknak az ellátására 24 órában ott kell lennie, hogy segítsen. Maga korházi ellátás, gyógyítás ingyenes. Itt maga a társadalom is így működik, vagyis az egész család ellátása, ami egy család esetében 100 embert jelent, akinek van munkája és keres pénzt. Így amit megkeresnek, azt a családjukra fordítják, illetve a rokonaikat próbálják bejuttatni a pozíciókba. Sajnos ebből kifolyólag az étkezésük is egyoldalú. Rengeteg olyan kaját esznek, ami megtömi a hasukat. Rendszerint az egyik ilyen kajájuk az ugali. Ez kb. a tejbegríz megkövült állapotban íz nélkül. Ettől van hasuk a kenyaiaknak. Egyébként önként fekete embert enni és inni nem láttam. Ha adsz nekik, akkor esznek, isznak, de egyébként nem. Velük vagyunk egész nap és amíg mi vedeljük a vizet a melegben, ők nem.

Szóval a sziget ahova megyünk, kb. 1 órára van innen, de ez a korház van a legközelebb. Szóval a recepciónál elmondtuk, hogy miért jöttünk, honnan. Nagyon kedvesek voltak, elmagyarázták, hogy ide lehet bármikor jönni, ha kérdésünk van, vagyis nem tudjuk, bemenjünk-e akkor milyen számot hívjunk. Azt is megtudtuk, hogy az ellátás úgy működik, ha van biztosításod, hogy neked azt ott ki kell fizetni, cserébe adnak számlát és a biztosító felé el lehet ezt számolni. Megmutatták nekünk a kórtermet is. Hát engem inkább egy hotel szobára emlékeztetett. plazma tévé, saját fürdőszoba, nagy ágy, szép kilátás. Azt is megtudtuk, hogy ha komolyabb műtétre kell, hogy sor kerüljön, akkor sajnos át kell szállítani a pácienst Mombasába. Mindezt persze angolul, mert még nem tanultam meg szuahéliül. Nagyon érdekes, hogy az emberek, akikkel idáig találkoztam mind beszéltek angolul (minden korosztály), ráadásul érthető angolul. Magyarországban ez szerintem nem így van. Ott leszólít egy külföldi egy magyart, nem tud neki segíteni.

Dolgunk végeztével mentünk vissza Peterhez. Előtte még leszólított minket a portás, hogy látja a pólónkon hogy honnan jöttünk. Elmesélte, hogy ő is volt a szigeten, régen és gyönyörű hely. Ennek örültünk, mert még nem nagyon tudtuk elképzeli vajon milyen is a sziget. Mondtuk neki, hogy jöjjön le, elbúcsúztunk, amikor mondja a csávó kedvesen, hogy reméli, hamarosan találkozunk. Mondtuk neki, hogy mi is, de reméljük nem itt a korházba. Ezután elmentünk bevásárolni, estére Cézár salátát terveztünk. Megvettünk mindent, zúztunk haza. A párommal elkészítettük a kaját, tálaltuk. Annyira bírjuk Petert, olyan kis hálás. Mindent megeszik, minden ízlik neki. Jó persze jól főzünk Szokásos esti program utána, vagyis gin tonic.

Ha szeretnél többet megtudni a kenyai kintlétünkről akkor ezt már a Facebookon is nyomon tudod követni.

Weboldalunk: www.kajak-kite-buvarkodas-kenyaban.hu

A drága férjemmel úgy döntöttünk, hogy nem versengünk tovább, hanem egy egységben próbálunk nyomulni. Ez azt jelenti, hogy mindenki írja a saját kis blogját a saját szájíze szerint, azonban a facebookon létrehoztunk egy közös oldalt. Itt közzé tesszük az írásainkat, így nekünk is egyszerűbb, és ha rendszeresen olvasod mindkettőt neked is.

Összességében azt tudom mondani, hogy jó, hogy eljöttünk Magyarországról. Nincsenek adók, sárga csekkek, ellenben van óceán, napsütés, van munkánk, kajánk és nem kell azon paráznunk, hogy mi lesz télen. Boldogok vagyunk, hogy megtettük ezt a lépést.

Mostantól nyomon tudsz követni minket a Facebookon.

Eredeti cikket itt tudod elolvasni:http://www.kajak-kite-buvarkodas-kenyaban.hu/tyimpivegre-az-ocean/

Este 8 körül megérkeztünk Diani Beachre. Itt először bevásároltunk, aztán mentünk az ismerősünk barátjához-Peterhez. Ő egy angol fickó, aki 33 évet élt Nairobiban. Nem sokkal később visszaköltözött Angliába, vett ott egy 400 éves házat. A házat a fia építette, illetve építetti. Ez az oka, hogy most Peter itt van Kenyában. Egyébként egy nagyon kedves úriember. Kaptunk egy egész házrészt.A ház nagyon jól néz ki. Teljesen minimál, de kenyai stílusban van berendezve. Ezt azt jelent, hogy nagy fa asztalok, fonott székek, kanapék, a falon pedig a galana csempe. Imádtuk. Peternek van két rottveilere is (remélem jól írtam).A párom fél idézem: "Minden állattól, ami egy Mickey egérnél nagyobb". Persze ez szerintem egy kicsit túlzás. Elsőre marcona kutyáknak tűntek, azonban amint megsimized a fülét kis öl cicákká változnak. Este megittunk még két gin tonicot, természetesen csak azért, hogy megelőzzük a maláriát. A tonikban sok kinin van, és ez állítólag kiváló a megelőzésre. Már alig várom, hogy végre lássam az India óceánt:-)

Aki szeretné részletesen, vagy esetleg férfi szemmel nyomon követni az utunkat, annak szívből ajánlom férjem blogját: andrisbekenyazik.blog.hu

Eredeti cikkünket itt tudod elolvasni: http://www.kajak-kite-buvarkodas-kenyaban.hu/tyimpinairobi-varosnezes-mombasa-diani-beach-egy-nap-alatt/

Pillanatkép Nairobiban

A Banda Street-en

A legfelsőbb bíróság épülete

A bíróság épülete

Kenyatta elnök szobra

Háttérben a Konferencia Központ, előtérben a férjem fotóz.

Szóval 2012.09.09.-én indulunk neki a nagy útnak. A repülő út zökkenőmentes volt, azt leszámítva, hogy a túlsúlyt kellett fizetünk a Kite miatt. A  Kite-unk 167 cm, és kb. 40 kg, így valahol ez nem lepett meg minket. A többi bőröndünkben a búvár felszerelésünk volt. Alapvetően búvárkodni, merülést vezetni érkeztünk Kenyába.

A repülő utunk úgy nézett ki, hogy Budapest-Cairo, majd Cairo-Nairobi. A gépünk már eleve késéssel indult. Nem igazán tudtuk, hogy miért aztán kiderült, hogy az Egypt Air-nél sztrájkolnak, így senki nem tudta indul-e a gépünk, ha igen mikor és vajon elérjük-e a másik gépet.Szerencsénkre 1 órás késéssel, de elindultunk. A Cairóba vezető repülőnk indulása előtt konstatáltuk, hogy nem biztos, hogy nyugodt csendes utunk lesz, mivel pont egy egyiptomi tinédzser vízipólós fiú csapat készült felszállni a gépre. A gépen természetesen előttünk és utánunk tanyáztak. Meglepetésünkre azonban nem volt velük semmi gond, mivel ott volt az edzőjük. Imádtuk az edzőjüket, egy kb. 190 cm magas, és kb. 140 kg-os csávó volt. Már eleve a megjelenése is tekintélyt parancsoló volt, de ha ő megszólalt, akkor összerezzentek a kis tanítványai, de még az utasok is. Leszállást követően az egyik fiú felállt, holott még nem lehetett volna, közben egy másik utas is elkezdett felállni. Az edző olyan tekintélyt parancsolóan szólt a gyerekre, hogy még a másik utas is visszaült. A reptéren természetesen már alig vártuk, hogy megtaláljuk a dohányzó helyiséget, ahol gyorsan el is szívtunk egy-két cigit. 

A Cairó-Nairobi út nagyon hamar eltelt, bár kisebb volt a helyünk mint az előző járaton. A lényeg az, hogy megérkezünk és most itt vagyunk. A taxis elvitt minket a hotelba, ami viszonylag közel volt a reptérhez. Sötétben nem sok mindent láttunk, viszont azt igen, hogy a hotel környéke egy konténer város. A neten a szálloda nagyon olcsó volt, és most már azt is tudtuk, hogy miért volt olyan olcsó az ára.A szobáinkat, szerencsére elég hamar megkaptuk, így gyors zuhanyzás után hajnal 5-kor már aludtunk is. Alig vártuk, hogy neki induljunk utunk első izgalmas állomásának Nairobi felfedezésére.

Az eredeti cikket itt tudod elolvasni: http://www.kajak-kite-buvarkodas-kenyaban.hu/tyimpi-indulas-es-megerkezes/